Régebben csupán a szívdobogást és a légzés megszűnését figyelték az orvosok, és ha valakinél ez a kettő nem működött, kimondták róla: meghalt. Mióta fejlődött a technika, az EEG-t, azaz agyhullám vizsgálatot használják. Amíg az agy működik, addig senkit nem nyilvánítanak holtnak.

Gaylhoffel Gábor két alkalommal is átélte a halálközeli élményt. Először 1967-ben, amikor kómába esett, majd 1989-ben a szívműtétje alatt.

– Az első alkalommal még huszonéves voltam, amikor egy szemműtét után két héttel kómába estem. Kórházba vittek, ahol az orvosok kijelentették, valószínűleg nem élem meg a másnapot. Betettek abba a kórterembe, ahol a haldoklók voltak és megbíztak egy ápolónőt, hogy minden órában jöjjön be hozzám. Egyik bejövetelekor azt vettem észre, hogy felülről látom a testemet és azt, hogy mit művel az ápolónő. Nem rémültem meg, nem gondoltam azt, hogy meghaltam, de tudtam, nem vagyok a testemben. Ezután eljutottam egy nagyon érdekes helyre, ami olyan volt, mint egy ítélőszék. Senkit nem láttam, csak a jelenlétet éreztem és tudtam, hogy itt döntenek a sorsomról. Ez az egész egy nagyon rossz időszakban történt, hiszen előzőleg halt meg az édesapám. Úgy gondolom, hogy éppen emiatt jöttem aztán vissza, hiszen az anyámnak egyszerre két csapást nehéz lett volna elviselni. Amikor visszakerültem a testemben rettenetes fizikai fájdalmaim voltak, nehéznek éreztem a végtagjaimat. Nem tudom megmondani, hogy ez az egész meddig tartott. Második alkalommal a szívemet operálták, és miután becsukták a mellkasomat, a klinikai halál állapotába kerültem. Ott is felülről láttam magamat a műtőasztalon, észleltem, hogy az orvosok rohangálnak, tehát valami nagy baj lehet. Ez utóbb bebizonyosodott, amikor elmesélték, hogy majdnem elveszítettek. Ekkor egy pókhálós részen kellett keresztülmennem, ahol pókhálószerű lények voltak, akik szeretetet sugároztak. Eljutottam ismét arra a helyre, ahol ítélkeztek felettem. Láttam egy fényes alakot, akivel kommunikáltam, de nem szavakkal. Elhatároztam, hogy még nem akarok meghalni. Ekkor először értem meg a szabad akaratomat. Talán ennek köszönhető, hogy nem haltam meg. A második esetben már nem volt fájdalmas a visszatérés.

Gaylhoffel Gábor elmondta, hogy a két élménye után teljesen megváltozott az élete. Nyitottabb lett a természet felé és már nem elsődleges számára a karrier és a pénz. Ma már az életfilozófiája, hogy élvezd, ami van. Mint mondja, nem fél a haláltól, bár azt igazából nem tudta megfogalmazni, hogy hová kerül, majd miután elhagyja a földi testét.

Gyerekek is átélik

A Budapesten működő Revital Alapítvány olyan embereket fog össze, akik legalább egyszer már átélték a halálközeli élményt. Számukra szerveznek konferenciákat, egyéb összejöveteleket, tapasztalatcserére biztosítanak lehetőséget.  Jelenleg nyolcvan tagjuk van, de Liptay Wagner András, az alapítvány vezetője azt állítja, jóval többen lehetnek hazánkban, akik visszajöttek a halálból, csak nem mernek erről beszélni. Mint megtudtuk, napjainkban a halál közeli élmények gyakorisága fokozódni látszik, ami az újraélesztési technika, az intenzív betegellátás fejlődésével lehet összefüggésben. A tapasztalatok arra is rávilágítanak, hogy a leggyakrabban a 30 és 60 év közötti korosztály éli meg a halálközeli élményt, de gyerekek is beszámoltak már hasonló jelenségről. Azt is megfigyelték, hogy azok, akik fiatalon kerülnek a klinikai halál állapotába, később hajlamosabbak lesznek az öngyilkosságra. Liptay Wagner András elmondta, hogy mesterségesen is előidézhető a halálközeli élmény, de ez nagyon veszélyes kísérlet, hiszen nem tudható biztosan, hogy a kísérleti alany valóban visszatér-e. Éppen ezért hazánkban még soha nem próbálkoztak ezzel. Azok, akik visszatérnek a halálból, általában hasonló élményekről számolnak be, általános jelenség a béke és nyugalom érzése, testen kívüliség élménye, az alagútélmény, fényjelenség észlelése, „személyekkel” való találkozás, a másik világ észlelése, hangélmények, az idő torzulása.

Segítségre szorulnak

Csehák Hajnalka analitikus, olyan emberekkel foglalkozik, akik – saját állításuk szerint – már átélték a halálközeli élményt. Hajnalka 10 éves volt, amikor csecsemő testvére meghalt. Ezt a traumát nagyon sokáig nem tudta feldolgozni. Felnőttkorában nyílt arra lehetősége, hogy megismerkedje a gyász feldolgozásának módszereivel és megértse, mit is jelent a halál. Ezen tanfolyam elvégzése után került kapcsolatba olyan személyekkel, akik átélték a halál közelségét.

– Halottam már olyan emberről is, akinek a halotti anyakönyvi kivonatát is kiállították, és mégsem távozott el – mesélte Csehák Hajnalka. –Amikor láttam, hogy sokan nem tudják feldolgozni a halál élményt, elhatároztam, megpróbálok segítséget nyújtani nekik. Analizálok, a módszeremet közös útkeresésnek mondanám. Akik felkeresnek, minden esetben elmondják, mi történt velük és mi okoz nehézséget számukra a megváltozott helyzetben. Elkezdjük közösen kielemezni az életét, felkutatjuk, konkrétan mi okoz nehézséget számára mióta átélte a halálközeli élményt. Ezután megbeszéljük azt is, hogyan lehet feloldani a konfliktushelyzetet, miként kell megérttetni másokkal azt a nem hétköznapi élményt, amit megéltek.  Biztosan állíthatom, hogy ezeknek az embereknek teljesen átalakul az életük, más lesz számukra a fontos, mint korábban volt. A legtöbbjüknek előzőleg a munka, az anyagi jólét volt az elsődleges, miután megtapasztalják a halált, inkább az emberi kapcsolatok kerülnek előtérbe. Ezekkel az emberekkel folytatott beszélgetéseim során azt tapasztalom, hogy míg ők maguk pozitívan élik meg a tapasztaltakat, addig a környezetükben élők nem tudnak mit kezdeni velük. Sokan nem tudják feldolgozni azt, hogyan jöhet ki a kórházból az, akiről azt mondták, hogy meghalt.

Kézzelfogható magyarázatok

Sokan, sokféle képen magyarázzák a halálközeli élményt. A tudósok szinte minden évszázadban találtak racionális magyarázatot erre az állapotra. Rusty Wright pszichológus, „Egy perccel a halál után” című művében élettani szempontokkal indokolja a halálközeli élményt. Az agy oxigénhiányos állapotával magyarázza a nem mindennapi élményeket és lelkiállapotot. Olaf Blanke neurológus, a Genfi Egyetemi Klinika professzora egyik könyvében azt írja, hogy az agy elektromos ingerlése hozhat létre testen kívüli érzéseket. Svájcban a Genfi és Lousanne-i Egytemen a kutatók elektródákat helyeztek el egy epilepsziában szenvedő nő agyában. A páciens olyan érzésről számolt be, mintha 180 centiméterrel teste felett lebegett volna. Más kutatók szerint egyes altatók és kábítószerek szintén okozhatnak olyan hallucinációkat, amelyek azt hitetik el az emberekkel, hogy közel kerültek a halálhoz. Leírták azt is, hogy a ketamin – ami az aneszteziológiában intravénásan alkalmazott érzéstelenítőszer – hallucinációs reakciókat vált ki. Ez magyarázhatja a műtétek során átélt halálközeli élményeket? Erre egyelőre senki nem tudja a biztos választ.

Sztár a halál árnyékában

Sharon Stone, az ünnepelt filmcsillag 2001-ben átélte a halálközeli élményt. A filmsztárt erős fejfájás kínozta, ezért férje kórházba vitte. Ekkor derült ki, hogy agyvérzése volt. A sztár ezt követően a következőket nyilatkozta: „Úgy gondolom, hogy valóban meghaltam.” Ezután egy hatalmas kavargó fehér fényről beszélt, és azt mondta, felemelkedett a ragyogóan fénylő fehér fénybe. „Aztán látni kezdtem, és észrevettem, hogy néhány barátom jön oda hozzám, olyan emberek, akik nagyon kedvesek voltak nekem – mesélte a színésznő. – Ez nagyon-nagyon gyorsan történt, aztán hirtelen visszajöttem. A testemben voltam, a szobában.” Sharon Stone azt mondta, hogy az élmény mélyen érintette, és hogy ő már soha nem lesz az, aki addig volt.

Forrás: Tina magazin